I.12.
A múlt a fájdalom színpada. A veszteségé. Amikor a balszerencse megfosztott attól, amire vágytál, amikor az értelmetlen halál elragadta tőled azt, akit szerettél; amikor a párod magadra hagyott a bajban, amikor munkát kerestél, de senkinek sem kellettél… Mint minden ember, te is feladtad olykor – a hiábavalóság úgy mosta el az életbe vetett bizalmadat, mint homokvárat a tenger dagály idején.
A múlt fájdalom színpada. A tévedésé. Amikor igent mondtál annak, akinek nemet kellett volna; amikor elhagytad a családod, pedig maradnod kellett volna; amikor nem szeretted a gyermeked, aki megérdemelte volna; amikor eltaszítottad a szülődet, akit ölelned kellett volna… Mint minden ember, te is pusztítottál olykor – akarva vagy akaratlan szenvedest vetettél, és kínt arattál.
A múlt a fájdalom színpada. De nem a történtek miatt. Nem. Azért, mert már nem változtathatsz rajta: a régvolt gyötrelme úgy borul rád, mint szendergőre a koporsófedél. Természetesen a múlt nem csak a kín teátruma. Az öröm is játszik benne. Épp csak mellékszerepeket, mert a léte könnyű és szabad; az öröm csak szárnyal szépen mint bárányfelhő az égen. Ám a szenvedés tartós, mert mély sebeket mar mindenkibe, kit útjába vet a végzete.
S most kérlek, kérlek, figyelj rám. Mindig eljő a tavasz. Lágyan körbevesz, átölel, majd szelíden a füledbe súgja: „Ember, mindent elkezdhetsz újra.”
Megjött tavasz. Újra megszületett. Nem törődik a múlttal, nem gyötrődik azon, ami valaha volt. Él. S ezáltal életet ad. Értsd meg: ami történt, megtörtént, amit elvesztettél, nem kaphatod vissza. De nincs is rá szükség, mert a valóság itt van. A valóság te vagy. Csak élned kell az újat. Azt a változást, ami megszületik a lelkedből. S ahogy megéled az életedből felfakadó örömöt, a bárányfelhők ott maradnak az égen. Eltűnnek, majd megjelennek, formát váltanak, majd tovább gomolyognak, de mindig veled lesznek.
Megjött a tavasz. ltt van. S a létével bizonyítja léted értelmét. Azt, hogy a múltadban voltak jó döntéseid is, amelyeknek köszönhetően napról napra több lettél. Azt, hogy történt bármi, te magad vagy az élet. Miközben olvasol, sétálsz vagy dolgozol – te vagy az élet, nem pedig az árny, mi valaha rád borult. S ha hagyod, itt és most újra megszülethetsz. Újra örülhetsz. Újra szerethetsz. S igen, a változás nem könnyű. A tavaszt is megtöri olykor a fagy; vezessen bármennyire is tiszta szándék, az új életedre rávetülhet egy-egy rideg árnyék. Ám ilyenkor ne torpanj meg, ne fordulj vissza, csak öleld át az életed. Öleld át a változást, és hagyd, hogy a csókotok közt párát leheljen a hajnali dér.
/A.J.Christian: Szeretetmozaik/
0 hozzászólás